Még az óévből egy gasztroajándék a családnak:
Ez volt a kiinduló recept. Ízlelés után nem voltunk teljesen elégedettek. Mellbevágóan diós lett és rájöttünk, hogy nem is szeretjük ilyen tömény mennyiségben a diót. Tettem még bele rumaromát és kevés darált kekszet. Nekem már így nagyon ízlik. Lehet, hogy már nem üti meg a szaloncukor fogalmát, de nem gejl. Az a tízet gond nélkül meg tudnék enni együltő helyemben típus.
Semmilyen segédeszköz nem állt rendelkezésemre. Láttam olyan tévéműsort, amiben formába nyomkodták a masszát és így szép formásak, egyenletesek lettek. Nekem a két kicsi kacsóm és a szemmértékem állt rendelkezésre. Lett is mindenféle. (Azért a neten is láttam egy-két fura figurát hasonló témakörben.) Egészen elégedett vagyok magammal. Elsőre nem rossz, második meg aligha hiszem, hogy lesz. Pepecs meló, több mosatlannal, gonddal jár, mint ahogy elsőre gondolná az ember. A belseje állaga is jó lett. A fotó egy nap után készült. Szerencsére nem betonkemény és nem is nyúlós, pont a kettő között. A csokiréteg viszont pont olyan vastag lett, mint képzeltem. (A birsalmasajtosnál vékonyabb lett.) Jellegzetesen finom illatú.
A csomagolópapír, alufólia méretre szabása, beirdalása szemmértékre, érzésre ment. Nincs két egyforma darab benne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése