Számomra nyolcadikban véget értek a rajzórák. Szerettem őket, de elsősorban azért, mert akkor nyugalom volt. Nem nyaggatott senki évszámokkal, meg gyorsaság kiszámításával. Olyan szabadságérzés volt. Még rajzszakkörre is jártam.
Most alkalmam volt kipróbálni a kavicsfestést. Másnak képzeltem az akriltollat. Azt hittem, hogy a színek elegyíthetők. Azonnal szárad. Javítani úgy lehet, hogy rámegyek egy más színnel.
Ez az első művem. Egyből címet is adtam neki. Ami ennek festésére inspirált, egy bájos kutyarajz, amikor a kutya áhítattal néz (a gazdájára). Amikor a szemhez értem, valahogy biztosabbnak éreztem, ha a szem előre néz. Ettől - meg az egésztől - olyan kinézete lett, mint az igazolványképeknek.
Jártál rajzolni? de jó... ügyes vagy... csak ne lenne olyan bot kezem, a rajzoláshoz...
VálaszTörlésÉn is azt érzem, hogy az van. A szakkör egy-két évig tartott csupán. Kikapcsolódás volt. Nem igazán komoly, kár. Igazából kedvcsináló volt. Csak aztán másfelé terelt az élet és szakközépiskolában - nem úgy mint a gimnazistáknak - nem volt rajz óra. Minket várt az akasztófának csúfolt főkönyvi számla (közgazdasági szakközép). Mostanában úgy érzem, hogy ezek a kétkezi dolgok nyújtanak igazi elmélyülést, kikapcsolódást.
VálaszTörlés