Az idei év a rajzolásé volt. A ceruzáké, tollaké, tusé volt a főszerep. Jutott idő a textilfestés és hímzés kipróbálására is.
Kialakítottam egy kis sarkot, ahol az épp legszükségesebbek elférnek. Mindennek helye van. Csak kinyújtom a kezem és kiválaszthatom a szükséges ceruzát. Külön egyszerű, de nagyszerű tartójuk van a körkötőtűknek is. Már nem kell kiborítani az egészet, ahhoz hogy a megfelelő méretet kiválasszam. Nagyon szeretem, ahogy ülök a nappali világosságban a plüss, csavart kötést utánzó huzatú székemen és alkotok.
Egy részlete:
Csak a fonalakat nem rendszereztem, mert arra nem találtam jó megoldást. Lehetne szín szerint, de akkor nem veszem figyelembe a vastagságot és az összetételt.
Végére értem a karácsonyi ajándékok elkészítésének. Íme a csoportkép:
Teret engedek másnak is (mert sejtem, más is készül), meg minden évben elgondolkodtató minek örülnének egyáltalán... mert a fióknak nincs kedvem alkotni.
A világ dolgaival nem vagyok elégedett. Nem halad jó irányba. Se az emberek egymáshoz való viszonya, se a mesterséges intelligencia nem tetszik. A programokba pedig automatikus sablonokat építenek be. Szép lassan leszokik az ember az egyéni megoldásról csak mechanikus gépezet lesz, aki a számítógép megfelelő ikonjára, gombjára rábök. Csak akkor szembesül a hiányosságával, ha valami miatt összeomlik a rendszer és egyénileg kellene mondjuk egy iratot legyártania. Szépen lealacsonyodik az ember, szakértelem nem lesz például a számítógép uralta szakmákban,
Ennél is rosszabb a világ az egymáshoz való viszonyainkban. Hol van már a Kincskereső Kisködmön tanítása? Hogy tiszteld, segítsd a másikat? Különösen, ha annak szerzett hátránya van? Egy ismerősöm munkahelyi balesetet szenvedett, leesett a lóról és ahelyett, hogy a munkatársai mentőt hívtak volna hozzá - hiszen még felállni se tudott - inkább kilovagoltak volna, úgy kellett könyörögnie. (És idén nem ez volt az egyetlen példa a környezetemben a "cserbenhagyásból")
Isten ments az olyan társadalomtól, ahol az empátia hiánya szegénységgel párosul! Lesi egyik ember a másikat, hogyan oldja meg a dolgait, de véletlenül se segítenének. Eszükbe se jut, hogy ők is (vagy valamely szerettük) is kerülhet ilyen helyzetbe és hogy például a betegség nem választás kérdése. Még talán örülnek is neki, hogy kihullik valaki és ezáltal jobb pozícióba kerülhetnek. Csak annyit kell tenni, hogy lesni, nem cselekedni (segíteni), még súlyosabb esetben alátenni mondjuk a főnökhöz intézett pár célzással. Magyarul: ha már gyenge vagy bizonytalan, finoman lökni kell az elesettet a szakadékba. Megbuknak, mint ember!
Annak idején 2020-ban, amikor tombolt a covid, nekem egy reményem volt, hogy sokan rájönnek, miközben életerős emberek is megfertőződtek, meghaltak, hogy milyen kis homokszemek vagyunk. Bárkivel, bármi történhet. Eltelt öt év és ennek a felismerésnek nyoma nincs. Nincs összetartás, segítő kéz, legalább egy fül.
Én nem a globális felmelegedéstől félek legjobban, hanem az empátia hiányától, a segítőkészség elvesztésétől, a kiszolgáltatottságtól, az egymás lealacsonyításától, a nem emberhez méltó hozzáállástól.
Amikor pályakezdő voltam, volt egy negyvenes évei első felében lévő munkatárs, aki csúnyán bánt velem. A főnök annyit mondott neki, hogy úgy bánj vele, mint ahogy szeretnéd, hogy a saját lányoddal tennék. (Nem tette továbbra sem, de jólesett, hogy a főnök kiállt mellettem.) Idén pedig volt egy munkatárs, akinek két gyereke két egymást követő évben lett rákos. Az ő szájából hangzott el, hogy "nem álltam ezért sorba". Igaz senki nem választja, senki nem akarja és bárkit sújthat.
Ha tetszik, ha nem, mindenki egy irányba tart (csak fiatalon, egészségesen nehéz ezt elhinni) ki gyorsabban, ki lassabban. Mindenkinek minden nappal egyre kevesebb lesz a "számlálóján". A születésünk napja adott, dokumentált, de senki nem tudja, hol a vége. Kb. 25 éves korig felfelé ível, övé a világ, stagnál kb. 40 éves korig és onnantól lefelé halad az ember fizikai, szellemi állapota. (Meg persze egyéni, hogy az egész folyamat hogyan történik.) Ha nem is veszi észre a szervezet használódik. Porcok, csont, érrendszer biztosan. Aztán a szervezete leggyengébb részén "támad" először a természet. Olyan szeglete fáj a szervezetének, aminek létezéséről nem is tudott. Innentől beindul a dominóhatás. (Például: Fáj az ízület, nehezen jár, elhízik. Nem jó az egyensúlyérzék, alig tud járni, satnyul az izomzat stb.) Mikor kiszolgáltatottá válik az ember, a lelke is megsérül, hiszen még ha tűri is az állapotát szó nélkül, akkor is meg van rémülve vagy fájdalmai vannak, és ilyenkor egy jó szó sokat tud segíteni. ...
Sokat tudna! És senki nem tudja, hogy a gondtalanságot (amikor egyébként a mindennapokat is egyéb ok miatt fáradtan, veszekedve éli meg és azt gondolja sok a baja) mikor váltja fel a gond. Vagy akár egy szerettéét. És milyen jólesne ilyenkor egy biztató szó...
Most tehát jönnek a szeretetről szóló filmek a tévében, egy-kettő mondanivalója pár órára, napra eljut a tudatokig, mindenki ellazul, kienged, ahogy ez helyénvaló. A karácsony, újév után ez pár napig kitart, mert jön a valóság.
Jó lenne, ha az emberek nyitnának egymás felé, ha a hétköznapokban nem az jelentené a szórakozást, hogy mihelyst van két szabad perce a telefonjába vagy egy feszültséggel teli filmbe mélyed. Hiszen, akkor nem pihen, nem enged ki. Ha nem zsigerelné ki azzal a szervezetét, hogy keveset alszik.
Rengeteg videó van fent a neten. Két igazán érdekeset találtam az idén. Az egyik
Uruguay elnöke, José Musicá -val készült interjú (a névre kattintással elérhető)
(aki hat éve halt meg). Érdemes meghallgatni. Benne van egy jó gondolat; minden megvásárolt dologért az életünk azon részével, óráival fizetünk, amíg az ehhez szükséges pénzt előteremtjük. Tovább fűzve a gondolatot: épp ezért jól meg kell gondolni, hogy mire van szükségünk. (Nyilván az igazán fontos dolgok kellenek, de egy huszadik cipő nem...)
Remélem, hogy jövő évben valami csoda történik.
